Covidságom

Március idusa jeges széllel érkezett. Vágyakozva gondoltam vissza az ifjúkori márciusokra, amikor ballonkabátban, szoknyában, csinos cipőben a szokásos városi szavalóversenyekre mentem. Mi voltunk a márciusi ifjak. Azóta örökifjak. Ifjak és örökifjak most nem ünnepelhettek az utcán, a tereken, a művelődési házakban. A világjárvány elfújta a forradalmi ifjúsági napokat. A természet is éled, zöldül, most (lenne) jó szedni medvehagymát. Ilyen időben? Nincs az az Isten. Viszont a hétköznapi életünket élni kell, menni kell.

1. nap. Alaposan felöltöztem, beültem az autóba és elmentem a bankba. A feltúrt, fáktól megfosztott vár mellett különösen metsző szél fúj. Nem lehet tudni merről, mert kavarog, tekereg, valahogy mindig szemben fúj. Egyetlen ember lehet az automatánál. Egy örökkévalóság, amíg a bent lévő végez. És még ketten vannak előttem. Süt a nap, látszatra szép idő van, de a márciusi szél jeges áramlatától úgy érzem, mintha sarkvidéki zászló lennék. „Mindenféle szélnek haragosa volnék” próbálom a figyelmemet elterelni. Talán egy negyed óra, húsz perc alatt azért csak sikerül elintéznem, amiért mentem. Hazaérve aztán megkeresem a legvastagabb takarót, a hősugárzóval extra meleget próbálok csinálni, és összegömbölyödök a nappali kanapéján. Lassan felmelegszem annyira, hogy elkészítsek egy forró fürdőt magamnak. Végre úgy érzem, minden oké. Néhány óra múlva viszont kopogtat a hátamon a hidegrázás. – Hagyjál már! – mondom neki. Holnap dolgozni kell menni és még van néhány dolog, amit elő kell készíteni. Lázas 20 évente egyszer szoktam lenni. Úgy látszik elérkezett az idő. Lázcsillapítás, korán ágybabújás, és kutya bajom sem lesz.
2. nap Viseltes, köhögős éjszaka után megyek a dolgomra. Jól esik sétálni. Elővigyázatosan maszkban, kesztyűben megcsinálom a feladataimat, aztán hazafelé már alig vonszol a lábam. Otthon ismét vastag takaró, hősugárzó, gömbölyödés, alvás. Kicsit jobb, irány a gyógyszertár, jó kis mentolos kenőcs a kiszáradt orrnak, köptető a száraz köhögésre, lázcsillapítás. Ennek fele sem tréfa, ideje írni a háziorvosnak, hogy szeretnék egy tesztet csináltatni. Az éjszaka az előzőt kopírozza.
3. nap És eljön a hét utolsó munkanapja. Az asszisztens felhív, kérdezi a tüneteket, beregisztráltat a tesztre. Hívnak a mentősök, megadják az időpontot. Szombat, 11-12 között. Szuper. Egészen jól megy ez. Mivel egész héten nem volt étvágyam, de enni kell, egy kis finom ementáli sajtot vágok magamnak. De az annyira íztelen, mintha valami radírt rágnék. Egy-két szeletet próbálok magamba erőltetni, megnézem a szavatossági időt, hátha….Aztán visszagondolva mintha már a kenőcsnek sem lett volna mentolos illata. Bemegyek a fürdőbe, elkezdem a parfümöket tesztelni. Semmi. Jöhet az internet: Covid tünetei. Szinte pontról pontra minden megvan.
4. nap Újabb végigköhögött éjszaka után megyek kocsival a tesztre. A Jószerbe be lehetet menni, itt legalább a szél nem fújt. Még az ősszel kétszer is voltam teszten, így nem újdonság. Az egészségügyi dolgozók nagyon aranyosak, türelmesek azzal is, aki nehezebben viseli a kellemetlen orrpiszkálást. Az eredményem természetesen pozitív. Megkapom a papírokat, hogy küldjem el a háziorvosomnak. Gyors fotó és már el is megy az email. Szombat dél van. Igazolt covidost vagyok. A háziorvos hétfőn délután lesz. A nappalt egészen jól bírom, de már 3 éjszaka nem tudok aludni. A negyedik átköhögött éjszaka már nagyon megvisel. Letérdelek az ágyamra, ráülök a sarkamra és a fejemet így teszem le az ágyra. Magzatpózban nem köhögök. Zsibbadás után pozíció váltás, nyújtott ülés, fejek a lábszárra. Ez is jó, de csak egy darabig. Egész éjszakás program lesz ez? Akkor azt gondolom, felhívom az ügyeletet. Teljesen tapasztalatlan vagyok az egészségügyben, utoljára 2007-ben voltam táppénzen, az ügyeleti rendszerről pedig fogalmam sincs. Interneten telefonszámot keresek, felveszik: mentők. Hoppá. Talán rosszat hívtam? Nem, de már más a telefonszám. Oké, megkapom a helyes számot, újabb telefon. Elmondom, hogy szeretnék valamilyen gyógyszert kapni, mert szétköhögöm magam. Azt ők nem tudnak adni, de legalább megmondták, hogy milyen gyógyszert kellene venni. Hajnali 3 óra. Éjszakai ügyeletes gyógyszertár csak a megyeszékhelyeken van. Reggelig kibírom. Nézzük, hogy hol van Palotán az ügyeletes gyógyszertár! Az internet semmit nem jelez. Majd hétfőn reggel?  Aludni úgysem tudok, úgyhogy olvasok tovább. 2017-től nincs éjszakai ügyelet. Na jó, de vasárnap reggel? Semmit nem találok.
5. nap. Reggel aztán jön a telefonálás, van-e valaki ismerősnek Libexin nevű gyógyszere. Persze, hogy nincs. Nagynéném ötletesen felhívja az asszisztensként dolgozó szomszédját. Ő mondja, hogy de, bizony van ügyeletes gyógyszertár Palotán, most éppen a Táncsics utcai. Benne van a palotai újságban. Mi van? Az a propaganda lap két dologra jó: begyújtani és ablakot pucolni. Így ezen kívül másra soha nem is használom. Nem is értem, mit képzelek, milyen úri huncutság az, hogy az interneten mondjuk a patikák oldalán valódi, hiteles információ legyen? Újabb telefon a bartánőmnek, aki máris megy a fiával beszerezni a reményeim szerint könnyítést hozó gyógyszert. Ez az! Az első jó hír. Vasárnap délelőtt bár hideg van, de a nappaliban teljes fényével ragyog a nap. A gyógyszert bevéve beleülök a napsütésben fürdő kedvenc fotelembe. És valami nagyon kellemes zsibbadás kezd áradni előbb a karjaiban majd az egész testemben. A többnapos görcsös köhögés megszűnik, teljesen ellazulok, úgy érzem magam, mintha a tengerparton csókolna a nap. Érzem, ahogy lassan belemerülök a puha álomba. Napok óta nem mosolyogtam.  Egy órát sikerül aludnom, mintha kicseréltek volna. Van erőm egy kis könnyű átmozgató jógára. Azt hiszem, a nehezén túl vagyok.
6. nap Még a teszt után kaptam egy betegtájékoztatót, amely szerint a kezelőorvosom széleskörűen tájékoztatott, hogy a Favipiravir gyógyszer indikáción túli alkalmazása milyen kockázatokkal és mellékhatásokkal jár. Külön lapot kell kitölteni a fogamzóképes korú nőknek és külön a férfiaknak. 58 éves nőnemű lényként vajon melyiket töltsem ki? Ez csak akkor jut ismét eszembe, amikor már hétfőn az asszisztensnő felhív. És különben is, csak én vagyok annyira műveletlen, hogy nem tudom, pontosan mit jelent az „indikáción túli alkalmazás”? Vajon a betegek közül hány néz utána, mint jelent ez, amikor 38-39 fokos lázban ég, kiszakad a torka a köhögéstől, rázza a hideg és egyéb ilyen nyalánkságok színesítik unalmas kis életét. Közben megkapom az ántsznek visszaküldendő kontaklistát és tanácsokat. Aha. 48 órával a pozitív teszt után. Nekik viszont küldjem vissza 24 órán belül. Két napon keresztül az ellátórendszer nagyívben leszar engem, én meg lázasan, gyengén, hopp, tartsam a szabályokat, töltsem le, töltsem ki, küldjem vissza. Nagyon tetszik az ántsz kérdőíve, amit ki kell tölteni. Ezt a klasszikust szóról szóra kell idéznem: „Ha tünetes a beteg: tüneteit megelőző 2 napon belül létesített e {igen, így írva} szoros kontaktust bárkivel? (2m, zárt tér, maszk nélkül, 15 perc, testi kontaktus – kézfogás, puszi, stb.) Ha igen, a szoros kapcsolat jellege:” Most tényleg? Kíváncsi az éjszakára is? Ennyire nem telik az ántsznek? Nincs aki egy tisztességes nyelvezettel megírt kérdőívet készítene? És két nap? Komolyan? Mindenhol azt olvasom, hogy jellemzően 5-6 nap, de 2-14 napig bármennyi lehet. Igen nagyvonalúan elintézi ezt a dolgot. Elég a két nap, nem érdekes, ne kelljen már keresgélni túl sok embert. (Hol is a legmagasabb halálozás éppen? Csakúgy eszembe jut.) Természetesen ezeket a gondolatokat meg is osztom a nemzeti népirtási központtal, ahová vissza kell küldeni. Mire az orvossal tudok beszélni, ő már nem is nagyon ajánlja nekem ezt a gyógyszert, mert az első tünet után 5-6 nappal el kell kezdeni a szedését. Nem vagyok túlsúlyos, nincs krónikus betegségem, és mellékhatások  nem túl jók. Végül megegyezünk, hogy másik köhögés csillapítót kapok és megvárjuk, hogy vajon ma is belázasodok-e. „Lázamat az est, postámat A posta, Mintha régen-régen hozná, Úgy hozza.” Email az orvosnak – oké reggel írja a receptet. Rendben van, de ki fogja kiváltani? Barátnőm is, fia is éjszakás, itt a helyi patikában nem tartanak, csak rendelésre hozatnak, az újabb egy nap csúszás. Aki még segíteni tudna, ő reggel 6-tól este hatig dolgozik. De a lányom barátnője az én barátnőm is. Ő néhány hete esett át ezen az egész nyavalyán. Örömmel segít, természetesen reggel mihelyt fent a felhőben, máris hozza a gyógyszert.  
7. nap Végre némi éjszakai alvást is sikerül abszolválni. Reggel 8 órakor hív is a lányom barátnője. Mozgásban van, menne is a gyógyszerért. Ez remek, ha fent lenne. Rendelési időben telefon az orvosnak….nem veszi fel….. újra…..és újra és újra. Újabb email, egylőre nincs válasz. Nagynéném ötletére felhívom a helyi gyógyszertárat, hiszen ha egyszer az orvos megígérte, lehet, hogy már régen fel is írta. Az ötlet nem nyert hangszórót. Napközben még számtalan hívás az orvosnak…..semmi. Lányom bartánője közben hazavitte gömbölyű pociját, mondtam, hogy hagyjuk. Ennyi volt. Kevéssel dél előtt jön az orvostól az email, a gyógyszert felírtuk. Most erre mit mondjak? Azt írtam, már nem kell, nem ebben egyeztünk meg. Előbb persze nem értette az orvos, de aztán azt hiszem leesett neki, mireföl ez a passzívagresszív válasz. Elkönyvelem, ennek így kell lenni. Nem kell a gyógyszer. Tényleg lehet, hogy több kárt okozna, mint előnyt hozna.
8. nap A délutánokon viszont már egyre agresszívabban kopogtat a hátamon a hidegrázás, egyre magasabb lázat cipel magával és rakja az én nyakamba. Ha délután meg is regulázom, akkor este újabb erővel támad. Barátnőmmel ezt már többször átbeszéltük. Beszélünk, mindenkivel is beszélünk. Érdeklődik a bartánőm, a lányom bartánője, a lányaim, a nagynéném, ismerősök, rokonok, kollégák, szinte az egész napot átlevelezem. Szóval, bartánőm már mondogatta, hogy, „anyám, rádhívom a mentőket, kell, hogy lásson orvos, kell mellkasröntgen stb”. Neki ez egy teljesen természetes dolog, hiszen idősotthonban ápoló és időnként szükségük van a mentősök segítségére. Mindezidáig nagyon messze elutasítottam ezt a dolgot, de most még csak 3 óra és már itt a hidegrázás és a 39 feletti láz. Hát, legyen. Felhívom, mondom mennyi a lázam, és ő már intézkedik is. A mentősök gyorsan ideérnek. Egyikük beöltözik úrhajósnak és már jön is be. A kiskutyát külön be kell zárni, gondolom, nehogy felsértse a védőruhát. Igy végig, amíg beszélgetünk, kellemes kutyanyüszítés és ajtókaparás adja az aláfestő zenét. A mentős persze megkérdezi, hol a beteg? Mondom ihol-e, én volnék. Azt hittem, hogy azzal a lendülettel vissza is fordul és faképnél hagy. Hát hol van a nehéz légzésem és egyebek? Hiszen én teljesen jó állapotban vagyok, tudok beszélni, lélegezni. Próbálom ecsetelni a dolgokat, hogy a bartánőm ápoló és természetesen aggódik értem, és ha már oxigénhiányom lesz, akkor már nem tudok telefonálni, a kutyám sajnos annyira butácska, hogy ő sem tud mentőt hívni, ha rosszul lennék. Húzza a száját a mentős, hogy olyan beteget vigyen be, aki mégcsak nem is fuldoklik aktívan. Próbál lebeszélni róla, hogy vajon ragaszkodom-e ahhoz, hogy bevigyen. Na, most gondolkodom. Tudom, nagyon leterheltek a mentősök (minden tiszteletem az övék), de ha én most visszamondom, akkor a bartánőm megöl. Nagyon gyorsan átgondolom: a barátnőm szakember, ápoló. Ismer engem. Látja rajtam, hogy mondjuk egytől tízig mennyire nézek ki szarul. Látott, amikor a gyógyszert hozta. Az előbb a hangomat is hallotta és ő döntött. Hogyan is volna bármilyen erkölcsi alapom megkérdőjelezni egyrészt a szaktudását másrészt az aggódását?  Egyértelmű lett a döntésem, igen, szeretném, ha bevinnének a kórházba. Útközben egy csomó adminisztrációs dolga van a mentősnek. Kérdez, válaszolok, rögzít. Mielőtt beérünk, megkér, nehogy felálljak a székből, mert őt megölik, ha lábon érkezik a beteg. Így nyugton maradok. Még indulásnál bekapcsolta rajtam az övet, most kezembe adta a tabeltet, hogy amíg betol, vigyázzak rá. Elég furcsa így hátrafelé kigurulni a mentőből. Az instrukciókkal együtt átad a kórházi ügyeletesnek. Talán valami zavart köszönömöt hebegek neki, de már ott sincs.   Az ügyeletes nem tesz szemrehányást. Vért vesz, branült tesz a karomban, hátha kell még, aztán megkér, hogy menjek ki, mert érkezik egy másik beteg. Szinte kijönni sincs időm, mikor már ott is van egy hatvanas körüli férfi. Oldalt fekszik, öleli az oxigén palackot. Vizsgálat és máris az ággyal együtt tolják is be a liftbe. A vizsgálóban másik ágy, másik huzat, a doktornő ugyanaz. Visszahív, folytatja, amit megkezdett. Teljes szkafanderben, csak a szeme látszik. Fiatal, szép, nyugodt barna szem. A lányom lehetne. Határozott, de barátságos. Alaposabban megvizsgál, mindenhol meghallgat, majd hív egy segítséget és átkísértet a röntgenbe. A kórházban csak nagyjából tudom, hol járunk. Embert alig látunk.  Korszerű, modern röntgen (amennyire meg tudom ítélni), pillanatok alatt kész. Mire visszaérünk újabb beteget vizsgálnak. Szintén 60 feletti lehet. Ő viszont hason kapaszkodik a palackba, úgy zárul mögötte a lift. Ketten várunk a folyósón. Az ügyeletes orvos elmondja, hogy megszervezte a betegszállítást is, nemsokára jönnek és haza tudunk menni. Közben az egyik ajtóból egy ismerős int oda. A barátnőm barátnője, buliztunk is már együtt, ismerem, ő is ott dolgozik a sürgősségin. Amikor megérkeztünk a mentővel, ő volt az első, akit megláttam. Azért ez is megnyugtató volt. Tehát odaint és mondja, hogy féloldali tüdőgyulladásom van. Szóval mégsem hiába volt ez az egész. Nem felelegesen terhelem le az ügyeleti rendszert, mert tényleg baj van. Még nem nagy, de baj. Azt hiszem, egy eddig nem látott szkafanderes hölgy adja át a leleteket. Valóban, a bal oldali tüdőben tenyérnyi beszűrődés. Adja a papírt és hozzáteszi, hogyha bármi gond volna, azonnal jöjjek vissza, ne várjak. A gyógyszer már fent van a felhőben, ki kell váltani és beszedni. Igen, az a Favipiravir, amit a háziorvos nem igazán akart felírni. Nem számít, hányadik nap van, az sem, hogy a súlyom is csak egy fél emberé, minél előbb kezdjem szedni! Mire belepillantanék a papírba, már meg is érkezik nagy hanggal a betegszállító. Még a papírt sem tudom eltenni a táskámba, már indulni kellene. De várjon! Ez a kütyü még benne van a kezemben! – méltatlankodok. Na, majd intézkedek! – mondja a nagyhangú férfi, de az előbbi ügyeletes, aki a kórházi eredményeket adta oda, már jön is felém. Kiszedi belőlem a branült, még leragasztani sincs ideje, a nagyhangú férfi máris fogja a táskámat, kabátomat, hogy mehetünk, majd ő segít. A másik „szállításra váró” betegnek is felkapja a csomagját és már terelgeti is kifelé. Nekem még két percre le kellene ülnöm és rászorítani a tű helyére a ragasztót, de ez őt messze nem érdekli. Nem tudom felvenni a kabátomat, mert elvitte ez az őrült. Meg szeretném megköszönni az ügyeleten dolgozóknak a türelmet, de már jön vissza és szinte tuszkol kifelé. Igen, a szabadba, kabát nélkül egy féloldali tüdőgyulladással. Szálljunk be, aztán „jóvan, mennyünk”. Olyan, hogy biztonsági öv? Azt sem tudom, hol lehet. Ráadásul eléggé lisztes zsáknak néz bennünket. Tiszta horror. Na, ebből a betegszállítóból kiszállni megváltás. Igazából csak most este van időm elolvasni, amit a középső lányom írt. Tehát, miután én a kedves népirtási központnak elküldtem a kontakt a listát, 2 nap alatt nulla emberrel találkoztam, néhány órára rá a középső lányomat keresték, hogy mondja meg az én email címemet. Ő fejből nem tudta, megadta a sajátját. A járási hivatal ügyintéző kérdése: elküldhetem ide a legkisebb lány papírját is, mert ő is kovidos. Lányom: de hiszen ő nem is Magyarországon él. Hivatal: ja, akkor azt nem küldöm, hanem a magét. Lányom: az enyémet? Mit? Hivatal: Hogy pozitív lett  a tesztje. Lányom: de nem is volt tesztem, nincs is semmi bajom. 2016 óta külön lakunk. Hivatal: jó, akkor csak az anyukájáét. Hát ez azt hiszem, minden elmond a veszprémi járási hivatal munkájáról. A láz még érkezik éjszakára, pedig nagyon rossz hálótárs, de még nem tudom, hogyan üldözzem el.
9. nap A drágalátós kiskutyám türelmetlen, korán kell kelnem. Kiengedem, kezdem a reggeli rutint. Általában elég zombi üzemmódban vagyok reggelenként. Most különösen. Éjjel kétszer is annyira leizzadtam, hogy nemcsak pizsamát, de takarót is kellett cserélnem, így a zombi hatás még erősebb. Melegítem a kávét. Nem bírok állni, leülök a székre. A mikró jelzi, hogy végzett.  Oké, öregem, mindjárt itt az életmentő kávé! – nyugtatom magam. Szoktunk így mi beszélgetni. Kiveszem a kávét és elindulok…..nézem a plafont. Mi a fene ez? Felülök, a hajamból csöpög a kávé. A hűtő előtt a földön ülök. Mellettem a törött kávés csésze. A kávé csak csöpög a hajamból, nem törődök vele. A fejem sajog. Most áldom igazán az eszemet, hogy sehol nem engedtem sem a csempéknél sem a járólapnál éleket csinálni. Mindenhol le kellett kerekíteni, mert féltettem, hogy a gyerekek beleesnek. Hát most lehet, hogy véres kávé csöpögne a hajamból, ha nem vagyok ennyire eltökélt. Lassan feltápászkodok, teszek fel egy másik adag kávét. Ezt már sikerül a célállomásra juttatni. Lassan a hatása megérkezik és minden szép. És végre nem tombol a szél! Végre hozzájutok a gyógyszerhez! A lányom barátnője gömbölyű kis pocakjával (benne a trónörökös) hozza nekem. Be nem jön, csak az ajtóban beszélünk. Ő is volt covidos, de nagyon gyorsan, egy pár nap szaglás és ízvesztéssel, étvágytalansággal megúszta. Első nap 2X8 szemet kell szednem. Meglátjuk, milyen mellékhatásokkal. A jó idő kicsalogat a kertbe. Ez igen! Nagyon jó egyet sétálni. És érzem az ibolyák illatát. Még hideg van, de a nap már melegít. A láz még mindig nem kerül el, bár már éppencsak eléri a 38 fokot. Elmegyek a tükör előtt és akkor látom, maszatos a szám. Odahajolok, hogy jobban szemügyre vegyem. Hát ez nem maszat, nem jön le, viszont fáj. Az orromon egy karmolás van, a bal arccsontom apró pici sebek. Basszus! Minden világos. Reggel én ezek szerint pofán vágtam magam a kávéscsészével, ettől kékült meg az ínyemnél.  A második 8-as gyógyszer után ágyba bújok. És elindul, forog velem a világ. Igyekszem gyorsan elaludni. Az első ébredés után felülök az ágyban, és a forgás ismét felélénkül. Próbálok erősen koncentrálni, felkelni, sikeresen. Nem hagy nyugodni a kisördög, elolvasom a Pavifiravir tájékoztatóját. Aha…. paracetamol tartalmú lázcsillapítóval nem lehet szedni. A Rubophen vajon tartalmaz paracetamolt? aha…..talán nem lesz baj. Azóta így telnek a napok. Szédülés, kávé, vérnyomás mérés, friss levegő, séta és ma már újra egy gyenge kis jóga is belefért. A délutáni hidegrázások, mint a jeges márciusi szél, elmaradtak, néha kicsit erőlködik, de már nem üti meg a szintet.

12. nap Éppen egy hete lett pozitív a tesztem. Erre ma mit kapok megint a járási hivataltól? Levelet. Denebaszdmegmá! Március 27-én rendelnek el nekem házikarantént, amikor 20-án lett pozitív a tesztem. Elrendelik a házikarantén alá helyezésemet. Mint egy bűnözőnek. A házi karantén foganatosításának helye…stb. ilyen szöveggel. És megmondja, mire vagyok köteles. Na, ez megint olyan, amitől az agyam ledobta a szíjat! „2. Köteles saját használati tárgyait, háztartási eszközöket (tányér, pohár, evőeszköz stb) textíliát (ruhanemű, törölköző, ágynemű, konyharuha stb) használni, azokat otthonában tisztítani és tárolni.” MIVAN????? Mi ez a förmedvény? Ki az a pihentagyú barom, aki ezt a szöveget kitalálja? Nem lehet másért, csakis azért, hogy a gyógyszer hatásásra 90/60-as vérnyomásomat feltornásszák. Ennek más épeszű magyarázata nem lehet. És persze tájékoztatnak, hogy lehetőségem van, hogy önkéntesen vállaljam a karantén szoftver általi ellenőrzést. És megint egy gyöngyszem: „A hatósági házi karantén rendszerbe történő regisztráció vonatkozásában ezért kérnénk a türelmüket, természetesen semmilyen büntetés nem kaphatnak, ha nem használják az alkalmazást mert nem tudnak regisztrálni.” Ember!!!!! Normális????

Mindez dr. Czaun Katalin járási hivatalvezető nevében írják.

Egyszerűn megáll az ész. És így működik egy járási hivatal.

Este szokás szerint beszélünk a pici lányommal. Olvasom neki a fenti szöveget és ő halál nyugodtan mondja, hogy persze. – Mit persze? – Hát azt, hogy pl. nem viheted mosatni a ruhádat, nem mosogathatják el máshol az edényeidet. – Mi van? Ez egy opció? – A lányom szerint van ilyen, főleg nagyobb városokban. Simán pofára estem ettől. Aztán megkérdezi: na, Anci, van megint Szombat esti láz? A párja a fejét fogja a szerinte hülye poéntól, de nekem tetszik. – Nem, kicsim! Ez végre egy teljesen láztalan szombat este! A többi kellék is hiányzik, de most nem bánom.

Azt hiszem, ezen a betegségen már túl vagyok. Gyorsan kérnem is kellene, hogy oldják fel a hatósági karantént. Összegezve: 27-én kaptam meg, hogy 18-ától karanténban vagyok köteles lenni, és ezek szerint 10 nap után, vagyis egyetlen nappal azután, hogy hivatalosan megkaptam a hatósági karantént, már kérhetem is a feloldását. Vajon az is egy hetes csúszásban lesz? Furcsán őröl ez a hivatali malom. Az idegeinket biztosan alaposan felőrli.

Remélem már eseménytelenül lezárul ez betegség. Néhány kérdés azért megfogalmazódott bennem.

1.  A covid miatt nem lehet orvoshoz menni. A covidot a háziorvos telefonon távgyógyítja, ha ugyan el lehet érni telefonon. Ha baj van, nincs is értelme hívni, mert a tizedik hívás után is néma marad a telefon, majd visszahív, ha ráér.
2. Hétvégén nincs háziorvos. Kinek kellene felírni a gyógyszert? Kihez lehet fordulni, ha baj van? Az ügyelet sem gyógyszert nem ír, se ki nem megy a covidos beteghez. Hétvégén a fű sem nő?
3. Mi lenne, ha egészségügyi ellátások, gyógyszertárak elérhetősége, működése, ügyelete pontosan volna a neten? Annyira nagy munka volna ezt naprakészen tartani?
4. A mentők csak akkor jönnek ki, ha már nem kapsz levegőt?  (tudom, protekciós voltam)
5. Akkor kerülhetsz először megfelelő kezekbe, ha már éppen aktívan fuldokolsz? Addigra a tüdőd nagy része felmondta a szolgálatot.

Na most akkor kérdezném én tisztelettel: miért is nem lehet megelőzni a nagyobb bajt, az oxigént, az lélegeztető gépet? Mi volna, mondjuk, csakúgy játszásiból gondoljuk el, ha van egy teszthelyszín és ha én azt gondolom, hogy nem érzem jól magam, esetleg bemegyek és vesznek tőlem mintát. (Az osztrákoknál heti 4 ingyenes mintát lehet beküldeni vizsgáltra, de hol vannak ők hozzánk?)  Szóval játszásiból képzeljük el, hogy nem érzem jól magam, bemegyek tesztelni, kiderül, hogy covidos vagyok. Mi lenne, ha lenne ott orvos szkafanderban és megvizsgálna. Meghallgatná a tüdőt, szívet stb. felírná a legfontosabb gyógyszert, köhögés csillapítót, és amire szükségem lehet az állapotomnak megfelelően. Aztán elmennék a háziorvosomhoz. És mi lenne, ha mondjuk a háziorvos elérhető lenn? Nem távgyógyítana, hanem megvizsgálna. Biztosan nem könnyű szkafanderben lenni, de alapból, mi lenne, ha annyi betege lenne egy orvosnak, amennyit el is tud látni? Esetleg nem napi 3 órát rendelne, hanem legalább a dupláját? Tudom, ne kukacoskodjak, ehhez több orvos kellene, anyagilag is jobban el kellene ismerni őket. De hiszen én fizetek, mindenért is fizetek. A fizetésem felét elveszik tőlem, meg sem kapom, hogy az állam megszervezze, fenntartsa az iskolákat, óvodákat, idősellátókat, hivatalokat és igen, a komplett egészségügyet. Figyelj, doki! Én sokkal több fizetést szeretnék neked adni, de a hülye képviselő, akit a többség választott, én nem, nem törődik azzal, amit mondok. Én azt szeretném, ha te kapnál a munkádért havi kétmillát, nem ő. Én nem akarok focipályákra, térkövezésekre, fairtásokra pénzt adni, de meg szeretném becsülni annak a csecsemőgondozónak a munkáját, aki a munkájába visszatérő anyuka gyermekére vigyáz napközben. Vagy annak az ápolónak a munkáját, aki az idős, beteg szüleinket tisztességgel ellátja, ápolja, hiszen mi nem tudjuk megtenni.

Úgy látszik, hogy az igazán kitartó egészségügyisek ott vannak a végén. Ott, ahol már az összeomlás van. Megteszik, amit lehet, még többet. De visszaforgatni nem tudják az időt, hogy akkor és ott avatkozzanak be, ahol és amikor még lehet.

Március vége van. A jeges szelek talán elültek. A forradalmi ifjúsági napok, az örök ifjúság is megkérdőjeleződik. Hagyjuk, elfáradtunk. A mentő egy 30 éves sportoló fiatalemberhez siet. Covidos volt, elmúlt a 10 nap, mehetett dolgozni. A munkahelyén rosszul lett. Végre megvizsgálja valaki. Kétoldali tüdőgyulladás, tödőembólia. A bivaly erős szervezet vajon kibírja?

Túléljük ezt a dilettantizmus?