Józan Ész Társaság

A szabadság vezeti a népet?

Húsz évvel ezelőtt hittünk abban, hogy eljött a várva várt szabadság és ezzel együtt hamarosan elérjük nyugati szomszédaink életszínvonalát. A lakosság többségét nem az érdekelte, hogy kik ülnek a nemzeti kerek asztal körül és hogyan rakják le a demokratikus jogállam alapjait, hanem sokkal inkább hittek abban, hogy a megszálló szovjet hadsereg távoztával egy csapásra jobban élünk, mert a magyar leleményt nem übereli senki a világon, nem talál versenytársra a verseny birodalmában.

Jogainkból, így szabadságjogainkból is csak annyit értettünk meg, hogy varázsütésre utolérjük a “sógorokat”, sőt le is hagyjuk őket. Ennyit akartunk érteni és bíztunk a szerencsénkben, mert tenni mindenki csak annyit tett, mint korábban is; pedálozott saját érdekeinek érvényesítéséért.

A kezdeti eufóriát, ahogy végigsöpört a szabadság szelleme hazánkon, közösnek éreztük. Majd ezt az érzést felváltották a korábbi beidegződések és folytattuk ott, ahol abbahagytuk 1989-ben. Számunkra a szabadság lényege, gondolata kimerült abban, hogy már nem állomásozott itt a szovjet hadsereg, választhattunk magunknak több párt közül saját kormányt, szabadon mondhattunk véleményt anélkül, hogy körbe kellett volna néznünk, ki hallja és mi lesz a következménye. Vállalkozhattunk korábbi megtakarításainkból vagy hitelből és sorra váltak egyéni vállalkozóvá, akik nem találtak a szűkös munkaerőpiacon állást, annak a reményében, hogy majd rengeteg áfát igényelnek vissza. Arra nem gondoltak, hogy miből, ha nincs versenyképes, eladható termékük. Maradt az ügyeskedés, a gmk-s hozzáállás.

Az évek rohantak és a mi életszínvonalunk cammogott. Vártuk a csodát, de az csak nem jött, először csodálkoztunk ezen, majd elment a kedvünk az egész demokráciától, piacgazdaságtól, jogállamtól és el kezdtük keresni a hibásokat. Az nem lehet, hogy magyar ember nem boldogul jobban, mint más nemzet fiai, az nem lehet, hogy lemaradunk, nem mi visszük a prímet. Itt ármány és hazugság lehet a háttérben, mind belföldön, mind külföldön ellenségeink gyengítik sikerre ítélt hazánkat.

Már látjuk, csodák csak mesékben léteznek, az életben nincs olyan, hogy gondolatok, tettek nélkül az ölünkbe hullik minden, amire vágyunk.

Elmúlt 20 év és értetlenül állunk a tükör előtt: kit látunk benne? Nem ismerünk magunkra és fülünkben halljuk a csábító hangját: majd én vezetlek benneteket fel-ki-át-rá-oda és vissza. Erős a csepűrágó csábítása és mi csábulunk is rendesen. Sok volt a szabadságból, ha egyszer lehet korlátozni, sok volt az egyeztetés, az egy helyben topogás, az erőtlenség, az akaratgyengeség.

Úgy tűnik, szükségünk van ellenpróbára, mert különben nem látjuk, érezzük a szabadság ízét, formáját, hétköznapjainkban betöltött szerepét. Nem ismerjük fel saját felelősségünk és kötelességünk.

Szabadságot nem lehet rákényszeríteni senkire, egy egész népre főleg nem. Vagy megtöltjük tartalommal eszményeinket vagy megtölti más a sajátjával, közös dicsőségünkre. A parlamenti demokrácia sok munkával jár és időigényes, a fáradságon nem érdemes spórolni, mert a végeredmény más lesz. Rengeteg szerteágazó egyéni érdeket kell közös nevezőre hozni, mivel az egyén szabadsága a demokrácia motorja.

A szabadságnak szüksége van civil bátorságra, józan eszünkre, egyéni véleményünkre, szívünkre, részvételünkre, mert csak így képes vezetni bennünket. Ha nem erre építjük közös érdekeinket, nem így hozzuk létre értékeinket, ha nem közös jogaink tökéletesítésén fáradozunk, ha nem teszünk semmit a demokrácia megvalósításáért, ha cipeljük tovább az időben a múltat, mit sem törődve a változó idővel, akkor magunkra vessünk, mert a csábító mindent visz és ő vezet.