A Józan Ész Társaság ma délelőtt egy villámcsődület keretében koszorút helyezett el Veszprémben, a Szent Imre téren Marton László Történelmi allegória elnevezésű szoborcsoportjánál. Kifejezve ezzel, hogy sem a 48-as forradalmat, sem más, a zsarnokság elleni megmozdulást senki nem negligálhatja, nem relativizálhatja, nem hamisíthatja meg, de nem is sajátíthatja ki.
A 25 éves Petőfi így látta forradalmi tettüket:
“Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.” (15-dik március, 1948)
Elhangzott Petőfi jól ismert verse, a XIX. század költői , íme egy részlet a versből:
“Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”
Idéztünk Petőfi Vesztett csaták, csufos futások! című költeményéből is:
“Hazám, hazám, magyar haza,
Ki volt, ki így megátkoza?
Hogy rajtad a szabadság
Örökké csak földönfutó legyen,
Ki pillanatra hozzád menekűl,
De amint jön, megint megyen,
Elűzik kérlelhetlenűl!
Hányszor kelénk fel három század óta,
Lerázni hősleg a bilincseket!
S kardunk mindig behullt a vérfolyóba,
Mely meghasított keblünkből eredt,
S ájulva amint a földön feküdtünk,
Kacagva tombolt a zsarnok fölöttünk.”
És, hogy mi változott 175 év alatt? Arra talán
Aranyosi Ervin: Vajon mit ünneplünk? című mai verse felel.
Nem változott semmi
százhetvenöt éve!
Csak a szabadságunk
lett a sírba téve!
Láncunkat csörgetjük,
ellopták a kardunk,
nem lett olyan világ,
amilyet akartunk!
Nincs mit ünnepelnünk,
más teszi helyettünk,
szolganéppé váltunk,
szegényebbek lettünk.
Eleink szelleme
kiveszett belőlünk,
idegen náció
uralja a földünk!
Hiénák is vannak,
akik talpat nyalnak,
a félelem láncát
adják a magyarnak!
Acsarkodnak csupán
a lökött konc felett,
apró részre tépve,
egy hősi nemzetet.
Meghalt az igazság,
mi meg csak tengődünk,
megosztott egy népség
vált mára belőlünk.
Nincs valódi célunk,
halódik országunk,
már magunk se tudjuk,
mi az, mire vágyunk.
Ünnepelni kéne?
Lenne reá okunk?
Zászlókat lengetve
itthon raboskodunk?
Hej, magyar mivé lett,
nagyjaidnak álma,
kiknek a hozsanna
még ma is kijárna!
Nekik nem sikerült,
mi meg sem próbáljuk,
napról napra élve,
a csodánkat várjuk!
Nem bízunk egymásban,
összetartás nincsen,
elárvult nép lettünk,
kit elhagyott az Isten!
Józan Ész Társaság 